Vallomás

Mai bejegyzésemet eredetileg nem szántam a blog témájául, hiszen nem sok köze van a gyerekekhez. De miután Apa, hangjában gúnyos tónussal heccelni kezdett, hogy "De aztán ezt nehogy beírd a blogba!" nem tehetek mást. Pedig Istenuccse eszembe nem jutott!!! Mert hát miért is járatnám le magam önként széles plánum előtt?

Márpedig erről van szó...

Történt ugyanis, hogy Dádóm grízgaluska levest kívánt. Ami a kedvenc levese és én még soha se főztem. A Nagyik, akik kisujjukból kirázzák a főzést, MINDEN hétvégén megfőzik Dádómnak a kedvenc grízgaluska levesét, hát minek vesződtem volna vele. Most viszont nem volt egyik Nagyi se kéznél. Mit tesz ilyenkor egy anya? a.) elszalajtja Apát egy étterembe egy adag levesért b.) megvárja, míg valamelyik Nagyi kéznél lesz a leves megfőzéséhez c.) megpróbálkozik a leves főzéssel maga.

Én megelepő módon a c.)-t választottam; így 2 gyerekes anyaként*, a 3. x.-en túl (khm, igazából a 3. és a 4. közt fél úton) ma főztem meg életem első húslevesét. (Aki izgalmasabb, szaftosabb vallomásra vágyott, hát bocsánat, azzal nem tudok szolgálni.) Tudom, szégyen, über gáz, vér ciki, de ez van. Aki kicsit is jobban ismer, annak nem jelent újdonságot, hogy én és a konyhatündérség köszönő viszonyban se állunk egymással. Valahogy sose voltam rászorulva arra, hogy főzzek. Jó, most nem az alapokról beszélek, mert azt ebédhez nap mint nap én készítem el a köretet és az egyszerűbb dolgokkal elboldogulok, sőt még sütni is szoktam néha, idén pl. már jó pár, főleg gyümölcs tortán túl vagyok, de bonyolultabb dolgokkal mindeddig még nem próbálkoztam.

Most, hát gondoltam neki fogok, gondoltam csak nem lehet túl nehéz. (Az egyik barátnőm szerint, aki olvasni tud - szakácskönyvet ugyebár - az főzni is tud.) Végülis a paradicsom- ill. a gyümölcs leves megtalálhatóak a kurta kis repertoáromban. (mivel kb. ez a 2 leves az, amit Apa megeszik) Nagy baj csak nem lehet.

Nem is lett! Bár bevallom, a galuskák csak második nekifutásra lettek vállalható formájúak (az első eresztést megettem én)... és amikor Dádóm elé tettem a nagy tányér gőzölgő levest, azt mondta: "Finom a szaga, biztos finom lehet." és magamban iszonyatosan drukkoltam magamnak, hogy tényleg finom legyen, nehogy csalódást okozzak neki, mert Ő annyira bízott bennem. Ésss...tádám... ízlett neki. Biztos nem csak udvariaskodott, hiszen a gyerekek olyat még nem tudnak; ha nem ízlik nekik valami, nem eszik meg. Sőt mi több, még repetát is kért. És innentől kezdve tudom, hogy fogok főzni máskor is és mást is... Mert Apa is imádja, ha én készítek neki valamit. (Hiába főznek a Nagyik nagyon-nagyon finoman!) Csak ne sajnálnám rá annyira az időt!

Esküszöm fel nem foghatom, hogy hogy lehet az, hogy amikor 18 évesen Apukámmal és Hugimmal 1 hónapig Németországban voltunk (Anyukám nem tudott szabadságra jönni ennyi időre) miért pont én főztem a családra. (Ok, sejtem; mert én voltam/vagyok az idősebb.) Pedig a Húgom az, aki kettőnk közül tud főzni. Nem is akárhogy! Bár, ha a belegondolok, Ő is akkor tanult meg igazán főzni, amikor rá volt kényszerülve; amikor a Párjával 1,5 évig Ámerikában éltek. Tehát a kényszer és a főzés kézen fogva járnak... A mi családunkban legalábbis. Úgyhogy jobban teszem, ha összeszedem magam és már kis korukban megtanítom a gyerekeket boldogulni a konyhában, mielőtt rászorulnának, amolyan "vak vezet világtalant" módon...

* A hírességek főznek egymásnak típusú műsorokat nézve mindig jót mosolyogtam magamban a feltételezésen, hogy: "Biztos tud főzni, hiszen anyuka." Ja, a titkos Anyuka lettél oklevéllel együtt adják a főzés tudományát is.