Láz!

Nehéz elképzelni, hogy egy olyan tökéletes nap után, mint amit az előző posztban leírtam, hogyan következhet egy olyan, ami mindenben  az ellentéte. Igaz, ki az a bolond, aki  ilyenekről képzelődik?!? Sajnos nekem ezen nem kell elgondolkodnom, mert a következők történtek velünk másnap:

Finca életében először lázas beteg lett. Nem vagyok túl jó aggódásban. Azaz túl jó vagyok benne, mára már tökélyre fejlesztettem aggódásbeli művészetemet, pedig TÉNYLEG utálok aggódni. (Hugim szerint viszont lét elemem. Bár én személy szerint ezzel a véleményével azért vitába szállnék.)

Már délelőtt érzetük, hogy Finca melegszik, orvoshoz is vittük. A diagnózis: valamilyen vírus. Este aztán 39,6-ra szökött fel a láza. Ennek mérése közben persze egyedül voltam itthon, mert csütörtök lévén Apa teniszezni volt, Dádó pedig szokás szerint Éva Mamánál játszott, míg én megfürdettem, illetve lefektettem Fincát. Nos, ilyen magas lázat mérve önmagamhoz híven kissé bepánikoltam, de az esti fürdést hűtőfürdővé alakítottam és gyors felöltöztetés után beadtam neki a lázcsillapító szuszpenziót, amit Ő annak rendje és módja szerint ki is hányt, mert valószínűleg rosszul foghattam meg Őt és megnyomhattam a gyomrát, míg kapkodva kerestem az elalváshoz szükséges MÉG 1 CUMIT! Mivel még soha egyik gyerekem se hányt, még idegesebb lettem mint voltam, egyből hívtam Anyukámat a mobilon, hogy AZONNAL jöjjön fel hozzánk, lelki támaszra van szükségem, illetve valakire, aki  a bőgő és ijedt Fincát fogja, míg én feltakarítom a nem várt produktumát.  (Mondanom se kell, a felosztás  végül fordítva történt; én fogtam Fincát, Anyum takarított.) Valamint konzulensre, hogy mivel Finca kihányta  a lázcsillapítót, mi legyen a következő lépés; mert úgy sejtettem semmi nem szívódott fel a szuszpenzióból, mégse mertem újabb adagot beadni, nehogy túladagoljam, de a másik lázcsillapító szuszpenziót se mertem neki adni, mert mi van, ha nem csak a gyomrát nyomtam meg és azért hányt, hanem valami mostanában "divatos" hányós-fosós vírust szedett össze. Természetesen volt itthon lázcsillapító kúpunk is, de sajnálattal vettem észre, hogy 2 hónapja lejárt. Valahogy sejthettem ezt, mert délelőtt, annak ellenére, hogy a doktornőnk azt mondta  felesleges lázcsillapítóból  még kúp is, ha van 2 fajta szuszpenzió itthon, én ragaszkodtam a kúp felírásához. Csakhogy azt nem váltottuk ki azonnal (jelentem, tanultam a leckéből, a receptre felírtakat azonnal kiváltjuk), Apánk a telefont érthető módon tenisz közben nem vette fel, így nem tudta a játékot felfüggesztve hamarabb beváltani az autóban maradt receptet. Így a magas láztól megijedve, mindent mérlegelve vettem a bátorságot és beadtam a Lányomnak a lejárt kúpot, ezáltal újabb aggódási pontot biztosítva saját magamnak. Szerencsére semmi baja nem lett tőle, a lázát levitte.

Nem kívánok a  lázas napok minden részletéről beszámolni, elég az, hogy 3 nap után úgy elmúlt, mintha sose lett volna, csak én érzem a hatását még mindig, mert aggódó anyaként, Finca ágya mellett a földön aludtam 4 éjszakán át. Illetve nem igazán aludtam, mert figyeltem, nehogy felszökjön a láza és arra az esetre, ha véletlen nem aggódtam volna eléggé és mély álomba szenderültem volna, 4 óránként (ennyi időközönként adható ugyanis lázcsillapító) ébresztettem magam a telefonom segítségével. Sajnos szükség is volt rá. 

Mindezek ellenére már egy hete nem alszom éjjelente, (pedig az ötödik napon visszaköltöztem az ágyamba) mert Fincácska úgy hozzászokott az éjjeli ébredésekhez, hogy azt hiszi most már minden éjjel "buli" van és 2-2,5 órát eltöltünk azzal, hogy Ő kedélyesen gagyarászik, én meg álmosan kóvályogva próbálom alvásra bírni.

Az első lázas nap hű visszaadásához hozzátartozik az is, hogy én pedig aznap délután a padláson rajzszögbe léptem. Mert igen, tényleg felmentem előkutatni a történelem könyveimet, de csak az első két kötetet volt szerencsém megtalálni, mert a már említett rajzszög elvette a kedvem a kutatómunkától és immár nem csak a Lányom láza miatt aggódhattam, hanem magamért is, mert az összes családtagom nyugtatása ellenére -miszerint nem lesz semmi bajom, felesleges ügyeletre menni- én enyhe hipochonder hajlamomat bizonyítandó, napokig néztem a lábszáramat, nem kúszik-e felfelé a vérmérgezésre utaló vörös csík. Így egy hét elteltével, talán már elmondható, a rajzszöggel történt incidensemnek nem lettek végzetes következményei. (Khm, ami azt illeti, nagyjából fél óra elteltével, már épphogy csak éreztem a szúrás helyét, semmi nem látszott belőle.)
Ha végre alhatok egy kicsit, talán értelme is lesz a  vér áldozatot követelő padláson töltött időnek és pihent aggyal  tudom az áhított történelem könyveimet olvasgatni, mert mindezidáig csak arra volt erőm, hogy a szintén lehozott óvodás rajzaimat nézegessem, illetve bizonyos 5 percekkor (igen, azokra a  lopott percekre gondolok, amiket gyerekek nélkül tudok eltölteni a fürdőben) az általános iskolás második osztályos olvasókönyvemből olvasgassak. (Egyébként meglepő módon nagyon is jól emlékszem a több mint 25 éve olvasott helyes kis történetekre).

Mire Fincácskám meggyógyult, erre a hétre a szívemhez szintén közel álló számítógépem betegedett meg.  Így bár már nagyon szerettem volna képekkel jönni, nem áll módomban, míg Apa meg nem gyógyítja, egyelőre meg kell elégednem azzal, hogy Apa gépéről írva hírt adok felőlünk.

De, hogy valami vidámságot is hozzak, egyből két bejegyzéssel jövök és hozok ízelítőt gyűjtő munkám gyümölcséből; gyerekszájakat Dádótól.