Ismerkedés a múlttal

Kihasználva a szokatlanul tavaszias időjárást, napi kétszer is igyekszünk levegőzni menni és élvezni a napsütést, feltölteni az akkumulátorainkat az igazi tavasz elérkezéséig.

Ma délelőtt is elindultunk sétálni, de amikor leértünk a kertbe, Apa azt kérte, hogy ne hozzam elő a babakocsit a tárolóból, mert ma autóval indulunk levegőzni. Azt viszont titokzatosan elhallgatta, hogy hová fog vezetni az utunk. Én azonban elég jól ismerem már Őt, így amint a sándorfalvi útra kanyarodtunk, már biztosra tudtam úti célunkat; ami nem más, mint a hozzánk közeli Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark. Ennek én nagyon megörültem, hisz számomra is meglepő módon, nagyon régen nem jártam arrafelé. Azt viszont sajnáltam, hogy mivel csak egy "mezei" sétára indultunk a környékre, nem vittem magammal fényképezőt, csak a mobil telefonommal lőttem pár képet, azok számítógépre való feltöltéséhez viszont segítségre van szükségem.

Dádó és Finca természetesen a hatalmas füves területnek örültek nagyon, ahol mehettek kedvükre amerre csak akartak, labdát is vittünk magunkkal, Dádó élvezettel rúgta, Finca pedig dobálta a gömbölyű játékot. 

Én viszont rám jellemző módon alig vártam, hogy megnézhessek egy-két történelmi látványosságot. Ezen a helyen nem meglepő, ha az embert megérinti  a hely szelleme, természetesen ez velem is így történt, különösen mivel nagyon szeretem a történelmet és nagyon sokszor sajnáltam már, hogy a kihívásokat kerülő 18 éves énem nem a történelem szakot választotta az angol mellé.

A lelkesedésem olyannyira átragadt Dádóra is, hogy egyfolytában kérdezgetett a látnivalókról. Pl. Hogy mi az, hogy rom? Miért és hogyan lett az épületből rom? Hova került a lerombolt fal? Kik építették a rommá lett épületet? Akkor állt még az épület amikor Ő nagyon kicsi volt? Kik azok a királyok? ... és így tovább vég nélkül, egészen addig, amíg ki nem értünk a parkolóba az autónkhoz. Azután viszont visszatért gyermeki énje és Apánk legnagyobb "örömére" Dádó hazáig gyerek dalokat énekeltetett velem.

Az én lelkesedésem azonban kitartóbb, mint a Fiamé, már ma fel akartam menni a padlásra a középiskolás történelem könyveimért, hogy esténként olvasgassam őket, mert zavart, hogy királyaink szobrait nézegetve fehér foltokat fedeztem fel a tudásomban (de, hogy ne legyek nagyképű, valljuk be; más tudomány ágakban is bőven vannak, csak az kevésbé zavar). Azt mondjuk nem tudom, hogy hogyan fog beleférni még ez is mindammellé, amit a háztartás és a gyerekekkel való foglalkozás mellé beterveztem a munkába állásomig lévő nagyjából 1 évbe (többek között, hogy a megkopott angol tudásom feltupírozzam, eljárjak tornázni), de még maradt időm ennek tesztelésére, mert olyan gyönyörű napsütésben volt részünk ma délután is, hogy padlásra menetel helyett a játszótérre vittük ki a gyerekeket.

Lilával jelöltem azt az útvonalat, amit ma gyalog bejártunk, jól látszik, hogy még sok hely várat magára, hogy felfedezzük. Ezek többsége egyébként is csak a "nyári" nyitvatartás alatt látogatható, így biztos vagyok benne, hogy tavasszal a Nagyszülőkkel karöltve (hisz kell, aki vigyázzon a gyerekekre míg én elmerülök a látnivalókban - igen, tudok ám önző is lenni) újra kilátogatunk a parkba. Még egy okkal több, hogy várjam a jó időt, a tavaszt!

Örülnék, ha majd az iskolás Dádó érdeklődését  is fel lehetne kelteni a tanulnivalói iránt akár csupán az én lelkesedésemmel, akkor nem lesz gond Dádó tanulásával!