Újra fedélzeten

Még hétfőn kezdtem el írni, de nem jutottam el a befejezésig...

Szóval arról van szó, hogy Dádó hétfőn újra óvodába ment. Már rég írtam az oviról, hiszen majdnem napra pontosan 1 hónapot hagyott ki az oviban a nagylegény. Aki tényleg nagylegény; várta az ovit nagyon, szeretett volna menni, de mi úgy gondoltuk nem dobjuk egyből mély vízbe, csak fél napra ment hétfőn. Kedden viszont már Ő kérte, hogy ott alhasson, hogy ne ebéd után menjek érte. Beleegyeztem, de nem mondom, hogy egyáltalán nem lepődtem meg. Nem azt mondom, hogy rosszul esett, de abszolút igazat kellett adnom Dádó egyik óvónénijének, aki még szeptemberben azt mondta, hogy az óvoda kezdetekor az anyának nehezebb az elszakadás, mint  a gyereknek, akinek csak az teszi nehezebbé, ha érzi, hogy az anya nehéz szívvel engedi el a gyermekét magam mellől.

Szeptember előtt kicsit még vártam is, hogy elkezdje az óvodát, izgatott voltam, hogy Dádóm mit fog szólni hozzá. Aztán ahogy közeledett szeptember elseje és Dádó beteg lett, volt bennem kis csalódottság, hogy nem kezdheti az ovit a többiekkel (Ő miatta) és egy kis megkönnyebbülés is, hogy még van időnk itthon, együtt,  mielőtt ovis nagy fiú lesz. Aztán a sok betegeskedés miatt nem járt túl sokat óvodába (mindössze 5 hetet az első félévben) sokat volt itthon és hiába könnyebb nekem itthon egy gyerekkel és ugye hiába nagy lány már  Finca is és igényli a  vele való foglalkozást, mégse vártam, hogy januárban újra kezdje az óvodát. De tudom, hogy el kell engednem és nagyon örülök, hogy szereti az ovit, jól érzi ott magát.

Mégis olyan furcsa volt itthon hétfőn. Olyan csönd és nyugalom volt. Nem vagyok én ehhez szokva... és Finca se. Láttam rajta, hogy valahogy nem találja a helyét, hiányzik neki Dádó. Soha nem felejtem el a kis arcocskáját, ahogy örül a Tesójának amikor hazajön az óvodából. Kis tündérem, rajongva szereti a Bátyját. Egyébként a sok nyúzás és kis féltékenység ellenére is Dádó is viszont rajong a Húgáért. Szerda reggel együtt vittük Dádót oviba és Dádó büszkén mondta az óvónéniknek és a csoporttársainak, hogy Ő a Testvére. Jó érzés volt!

Próbálom edzeni a lelkem, hogy nem is túl sokára lesz olyan is, amikor Fincától is el kell szakadnom hosszabb időre és olyan 2 év múlva már nem csak egy, hanem kettő óvodás gyerekem lesz. Igen, muszáj edzeni magam, hogy ne érezzenek rajtam bizonytalanságot. Egy anyának erősnek kell lennie a gyerekei érdekében. De hogyan? Amikor sokszor még arra is rácsodálkozok, hogy anya vagyok, hogy van egy fiam  és egy lányom, akikre mindig annyira vágytam! És most nekem kell erősnek lennem, mert én vagyok az Ő anyukájuk... és nagyon jó az anyukájuknak lenni!