Több szempontból is nagyon klassz napunk volt tegnap.
Éva Mama még novemberben látta meg az egyik mese csatornán a januárban a budapesti Arénában tartandó Thomas - A cirkusz a városba jön című előadás reklámját. Amikor említette, egyből eldöntöttük, hogy megyünk. A Mama ragaszkodott hozzá, hogy az Ő ajándékai legyenek a jegyek hármunk számára. (Ezúttal IS köszönjük!)
Mivel Fincát még soha se hagytuk hosszabb időre magunktól távol (és nem most szerettük volna elkezdni) eldöntöttük, hogy Őt is visszük magunkkal Pestre. Mivel még nincs 2 éves, akár ingyen is bevihettük volna az előadásra, de nem szerettük volna, mert úgy esélyünk se lett volna nyugodtan élvezni az előadást. Így nem volt más választás, Éva Mamának is velünk kellett jönnie és, hogy ne az utcákat kelljen róniuk míg mi szórakozunk, Nomikáék fogadták be Fincát és Éva Mamát.
Bár az előadás csak 1/2 2-kor kezdődött, reggel korán szerettünk volna indulni, mivel egy Internetes fórumon megismert nagyon kedves "iker" barátnőmékkel (1 nap különbséggel születtek a a Fiaink - de nem emiatt hívom Őt "iker" barátnőmnek, hanem mert annyi mindenben hasonlítunk egymásra) terveztünk találkozni az előadás előtt. A korai indulásról annyit, hogy 1/2 9-kor Éva Mama telefonjára -aki arról érdeklődött készen állunk-e az indulásra - pattantam ki az ágyból. Nagyjából 1 óra alatt össze is szedtük magunkat és útnak indultunk. A gyerkőcök jól viselték az utat, annak ellenére, hogy nem vittünk most magunkkal DVD lejátszót. Utoljára augusztusban voltunk hosszabb autó úton és érezhető volt, hogy Dádó mennyit komolyodott azóta; állatokat, növényeket néztünk, figyeltük a mellettünk elsuhanó tájat, kamionokat számoltunk. Végre nem az út elején hangzott el a kérdés, hogy mikor érünk már oda, hanem csak valamivel Pest előtt. Fincácska, ha ehetett nyugiban volt, de mivel nem etethettük 1,5 órán keresztül, le kellett foglalni Őt is; remekül ellapozgatta Dádó foglalkoztató füzeteit, sőt a segítségükkel bújócskázott is velünk.
Amint beértünk Pestre, Dádó izgatottan keresni kezdte a beígért metrót és bár tudja, hogy az föld alatt közlekedik, nehéz volt meggyőzni arról, hogy az fentről, az autóból nem látható. Miután Fincát, Éva Mamát és az autónkat Nomikáéknál hagytuk (Fincácska nagyon jól érezte magát náluk, különösen Tomi bűvölte őt el - biza megszoktam már, hogy Finca rajongással tud tekinteni a huszas-harmincas pasikra), villamossal utaztunk a metróig. Dádó boldogan állt közénk és fogta meg a kezünket. Élvezte, hogy csak vele foglalkoztunk, vele volt programunk. Már a villamosozás is nagyon tetszett neki és amikor mondtam, hogy ezt a villamost úgy hívják, hogy Combino (v. kombínó?) határozottan közölte velem, hogy "Nem Anya, ez egy villamos". :) Az aluljáróba érve a mozgólépcsőzés volt az új szórakozás, élvezte nagyon, hát még később a metrózást! Na és annak is nagyon örült, amikor az egyik megállóban megláttunk egy Thomasos plakátot!
Egy Mekiben találkoztunk Zay barátnőmékkel (a Pici Fiúkat Ők is otthon hagyták) és egy kis beszélgetés, evés után együtt indultunk el az Arénához. Mindkét fiú nagyon élvezte a további mozgólépcsőzést és metrózást, lassan fel is oldódtak egymás társaságában. Amint közeledtünk az Arénához, egyre több és több gyereket láttunk magunk körül. Az Apukák pedig szokták a gondolatot, hogy mire is vállalkoztak! :)
Az nézőtéren nagyon jó helyünk volt, a szervezők hatalmas hungarocell kockákkal gondoskodtak arról, hogy a Kicsik az előttük ülőktől a színpadra láthassanak.
Az előadás elvileg 2 x 40 perces volt és "jó" érzékkel pont akkorra időzítették a szünetet (ami szerintem teljesen felesleges volt, de értem én... Szükség volt rá, hogy a szülők a Thomas boltban és a büfében költhessék a pénzt) amikor a gyerekek jól elmerültek a történetben és a látványban, így a negyed órása hirdetett, gyakorlatilag majd fél órás szünetet végig nyávogta a fél arénányi gyerek sereg.
Az előadás valahol azt hozta amit vártam, valahol kevesebbet. A célközönség a 2-4 éves korosztály volt és a Thomasos mesékből már ismert sablonra íródott a történet is; Thomas késést és fennakadást okozott, nem kért a barátai segítségéből, végül mindent helyrehozott. Ezzel baj nem is lenne, hiszen a gyerekek épp ezeket a történeteket szeretik, csak az a helyzet, hogy ami jól működik tíz percben, az nem pont úgy működik közel 1,5 órában. Nyilván itt a történetet tánccal, zenével, dalokkal színesítették és az is valószínűleg csak a felnőtteket zavarta, hogy a külföldi színészek tátogtak a magyar színészek által előre felmondott, felénekelt szövegre. Az abszolút pozitív volt, hogy legalább azok a színészek kölcsönözték a hangjukat a karaktereknek, akik az új, animációs Thomas mesében is, így tökéletesítve az illúziót. Maga a színpadi megjelenítés nagyon szép volt, igényes volt a mozdonyok kivitelezése, amikor beszéltek mozgott a szájuk és a szemeik, fel-le közlekedtek a színpadon, gőzt engedtek ki magukból. Szép volt a díszlet, a háttér (bár Apánknak lettek volna még ötletei). Egyébként mindaz amit én felnőttként kritikaként megemlíthetek, az szemmel láthatóan nem érdekelte a szájtátva szórakozó gyerekeket, bár gyanítom, nekik az is elég lett volna, ha kedveceink, a mozdonyok minden fakszni nélkül fel-le gurulnak a színpadon. A gyerekeket is próbálták bevonni az előadásba, akik lelkesen közre is működtek; tényleg mindent megtettek azért, hogy jól szórakozzanak a nézők. Nem tudom, hogy miért maradt bennem egy kis hiányérzet; talán a jegyárak tükrében valami monumentálisabbra számítottam, vagy talán a Disney, Pixar és egyéb ámerikai filmstúdiók elkényeztettek minket a rajzfilmjeikkel, amiket úgy készítenek el, hogy kicsinek, nagynak egyaránt szórakozást nyújtsanak.
De számomra tényleg az volt a legfontosabb, hogy Dádó nagyon élvezte az előadást, így az elején könnyekig meg is hatódtam azon, hogy a Fiam ott lehetett az egyik kedvenc meséjének színpadi előadásán.
Sokat emlegettük Apával Fincát is, hogy hamarosan két gyerkőccel járhatunk különböző előadásokra. Amikor megemlítettem Apának, hogy mit szólna majdan egy Disney hercegnők a jégen típusú előadásnak, azt mondta, hogy na azt, tuti nem. Én ezen jót nevettem, mert tudom, hogy a Lányzónk egyetlen mozdulattal csavarná az Apukáját az ujjai köré és Apukája szaladna vele az előadásra. ;)
Az előadás valahol azt hozta amit vártam, valahol kevesebbet. A célközönség a 2-4 éves korosztály volt és a Thomasos mesékből már ismert sablonra íródott a történet is; Thomas késést és fennakadást okozott, nem kért a barátai segítségéből, végül mindent helyrehozott. Ezzel baj nem is lenne, hiszen a gyerekek épp ezeket a történeteket szeretik, csak az a helyzet, hogy ami jól működik tíz percben, az nem pont úgy működik közel 1,5 órában. Nyilván itt a történetet tánccal, zenével, dalokkal színesítették és az is valószínűleg csak a felnőtteket zavarta, hogy a külföldi színészek tátogtak a magyar színészek által előre felmondott, felénekelt szövegre. Az abszolút pozitív volt, hogy legalább azok a színészek kölcsönözték a hangjukat a karaktereknek, akik az új, animációs Thomas mesében is, így tökéletesítve az illúziót. Maga a színpadi megjelenítés nagyon szép volt, igényes volt a mozdonyok kivitelezése, amikor beszéltek mozgott a szájuk és a szemeik, fel-le közlekedtek a színpadon, gőzt engedtek ki magukból. Szép volt a díszlet, a háttér (bár Apánknak lettek volna még ötletei). Egyébként mindaz amit én felnőttként kritikaként megemlíthetek, az szemmel láthatóan nem érdekelte a szájtátva szórakozó gyerekeket, bár gyanítom, nekik az is elég lett volna, ha kedveceink, a mozdonyok minden fakszni nélkül fel-le gurulnak a színpadon. A gyerekeket is próbálták bevonni az előadásba, akik lelkesen közre is működtek; tényleg mindent megtettek azért, hogy jól szórakozzanak a nézők. Nem tudom, hogy miért maradt bennem egy kis hiányérzet; talán a jegyárak tükrében valami monumentálisabbra számítottam, vagy talán a Disney, Pixar és egyéb ámerikai filmstúdiók elkényeztettek minket a rajzfilmjeikkel, amiket úgy készítenek el, hogy kicsinek, nagynak egyaránt szórakozást nyújtsanak.
De számomra tényleg az volt a legfontosabb, hogy Dádó nagyon élvezte az előadást, így az elején könnyekig meg is hatódtam azon, hogy a Fiam ott lehetett az egyik kedvenc meséjének színpadi előadásán.
Sokat emlegettük Apával Fincát is, hogy hamarosan két gyerkőccel járhatunk különböző előadásokra. Amikor megemlítettem Apának, hogy mit szólna majdan egy Disney hercegnők a jégen típusú előadásnak, azt mondta, hogy na azt, tuti nem. Én ezen jót nevettem, mert tudom, hogy a Lányzónk egyetlen mozdulattal csavarná az Apukáját az ujjai köré és Apukája szaladna vele az előadásra. ;)
Az előadás után a megbeszélt helyen találkoztunk Zayékkal és Laci meglepte mindkét Fiút 1-1 Thomasos karórával. Volt nagy öröm mindkettőjüknél, a fáradtság ellenére is! A metrón elbúcsúztunk a barátainktól, remélve, hogy nemsokára hosszabb időre újra találkozunk Velük!
A Nomikáék közelében lévő villamosmegállóban várt már minket Finca és Éva Mama, Dádónak be nem állt a szája, csak mesélt és mesélt a friss élményeiről. Miután Nomikáéktól elköszöntünk hazaindultunk. Még ki se értünk Pestről, Dádót elnyomta az álom, majd hazáig aludt. Fincát így csöndre kellett bírni, ami leginkább evéssel és gyerek dalok éneklésével sikerült... egy darabig, mert aztán hiába volt minden igyekezet, hogy hazáig ébren tartsuk, Őt is elnyomta az álom. Itthon Ica Mamáék vacsorával vártak minket, majd Dádó újabb élménybeszámoló tartott. A végigaludt hazaút ellenére is hamar elálmosodott Dádó és az aznapi élmények újra átbeszélése után a Thomasos órával és a világító Thomasos buzogánnyal (?) együtt bújt ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése