Féltékenység

Tudtam, hogy egy kisgyerek életében hatalmas változás egy kistestvér születése. A szülei, családtagjai figyelme már nem kizárólag felé fordul, sőt megtörténhet, hogy a kistestvér korából adódóan több figyelmet kap. Mi nagyon igyekeztünk, hogy Dádó ne érezze azt, hogy trónfosztott lett, folyamatosan éreztettük vele, mondtuk neki, hogy ugyanúgy szeretjük Őt is mint Fincát; azért mert két gyermekünk lett, Őt nem szeretjük kevésbé mint addig, csupán ezentúl kettőjüket szeretjük nagyon-nagyon, mindennél jobban. EGYFORMÁN! Őszintén, tiszta szívből tudom mondani, hogy mindkét gyerekemet EGYFORMÁN NAGYON-NAGYON SZERETEM!  Olyannyira így van, hogy már az is rosszul tud esni, ha valaki nem ugyanolyan figyelemmel, szeretettel fordul feléjük. Tudom és érzem, hogy ezzel az Édesapjuk is így van.

Pontosan emiatt ütött szíven a legfájóbb kérdés, amit életem során valaha is hozzám intézett valaki. A Fiam követte el a "merényletet". Miközben Apa Dádót öltöztette, hogy elvigye egy kis sétára, én épp Fincát hintáztattam és ahogy hülyéskedtem neki, kacagott a Kicsi. Mire a Fiam azt kérdezte fejét lehorgasztva: "Ana, engem nem is szeretsz?" Paff! Mit mondhattam volna neki? Hogy Kisfiam, már hogy a fenébe ne szeretnélek? Miután felocsúdtam, megkértem Apát, hogy álljon a hinta mellé, vigyázzon Fincára, leguggoltam a Kisfiam mellé, átöleltem, puszilgattam és ÚJRA elmondtam neki, hogy mennyire nagyon szeretem Őt! Na és a testvérét is, UGYANANNYIRA. Biztos vagyok benne, hogy ezt 3,5 évesen nem egyszerű megérteni, mégis fájt és a szívem megszakadt.

Csak abban tudok bízni, hogy mire felnőnek, eszükbe se fog jutni ilyen butaságokat kérdezni tőlünk, pontosan fogják érezni és tudni, hogy egyformán szeretjük őket kettőjüket!