Korán kezdtük...

...a mai napot. Finca babám már 1/2 7-kor ébresztőt fújt. Kicsi babához mérten ez egy nagyon anyabarát időpont, de nekem ez túúúúl korán van. Mert hogy tudnék én aludni 10-ig, vagy akár 12-ig is.

Amióta Dádó megszületett, azóta mondogatom, hogy jó lenne egyszer magamtól ébredni és nem azért, mert valamelyik gyermekemhez kelni kell. Nem, nem adnám őket SOHA SEMMIÉRT se, hogy ezt kipróbálhassam... De olyan furcsa szerzet vagyok, hogy amikor még 1 gyerekesek voltunk és Apa vitte a reggelt Dádóval (nem túl sűrűn fordult elő), akkor se tudtam normálisan aludni, mert tudat alatt füleltem kifele a hálóból, hogy minden rendben van-e. Bár már miért ne lett volna? Hisz Apával volt a Manó. Így, mivel csak akkor tudok aludni, ha a gyerkőcök IS alszanak, hát csoda, hogy nap közben néha ledőlök én is egy kicsit? Mert annyira drágák a gyerekeim, hogy nap közben, az esetek többségében együtt alszanak.

Ami miatt Finca is korábban kelt ma az átlagosnál, az a pisis ruci volt. (Bár az elmúlt hét alapján lehetett volna ez a bedugult nózija, vagy a kibújni készülő fogacskák okozta fájdalom miatt is). Ami eddig ritkán fordult elő az 5 hónapos kinti közös pályafutásunk alatt... és milyen érdekes... Pont tegnap olvastam Dádóm naplójában (Mert hogy igen, rossz napló író mivoltom ellenére napi szinten írtam Róla 1 éves koráig.)... Szóval, pont tegnap olvastam, hogy pont ennyi idősen Őt is öltöztetni kellett pisis ruha miatt éjjel. (Nála se sűrűn fordult ám ez elő.)

Merthogy ahogy Fincámról írok, úgy párhuzamosan elő-elő veszem Dádóm naplóját és elolvasom, hogy ennyi, meg annyi idősen Vele mi hogyan volt. Na meg a képeit is megnézegetem ugyanezen időszakokból, mondjuk heti rendszerességgel. Ha ezt észre veszi a Manó, akkor idekucorodik az ölembe és boldogan nézi a baba kori képeit velem együtt... és olyankor annyira, de annyira BOLDOG, de tényleg!!! Nem egyszer előfordult, hogy csak úgy nyomkodta a puszikat az arcomra. Azt láttam rajta, hogy örült neki, hogy milyen sokat babusgattuk, szeretgettük Őt is már babaként is. Ó, ha tudná...