Apás

De nagyon! Kiborítóan! Kibírhatatlanul!

Nem csak amiatt, mert nekem esetleg rosszul esik, (Egyébként persze, rosszul esik. Hazudnék, hogy nem.) hogy apás és nem anyás, mert azt akár már meg is szokhattam, hogy mivel Apánk többet van itthon mint egy átlag apuka, az én gyerekeim soha nem voltak velem úgy összenőve, még csecsemőként se, mint a legtöbb baba, hiszen Ők nem csak egy, hanem két szülőt is maguk mellett tudhattak az idő nagy részében, hanem azért, mer egyszerűen kínszenvedéssé változtatja így az estéinket.

Mert bár sokszor nap közben is, ha Apa feltűnik a színen, akkor megy a nyígás, apán lógás... De az esti elalvásnál csúcsosodik ki a dolog igazán. Harmadik-negyedik este az a menetrend, (ha itthon van Apa, ha nem) hogy 1-1,5 órát ülök az ágya mellett (ugyebár másként kimászik belőle) és énekelek neki, simogatom amikor is vagy, mert épp akkor ér haza Apa vagy nem is ér haza, de eszébe jut, kezdődik az eget rázó üvöltés Apa után (na, rendszerint itt fogy el a türelmem, de totálisan) és addig tart, míg Apa nem megy hozzá. (Megjegyzem rém hisztis lett a Csaj az elmúlt hetekben, simán megy az eldobom magam és bömbölök, míg az nincs amit én akarok. Bárhol, bármikor. - Hurrá! Üdvözlünk dac korszak!) Neki meg persze nincs türelme az ágya mellett ülni és kivárni míg elalszik Fincánk (he-he összeszámolni se lehetne én hány órát ültem mindkét gyerek mellett az elmúlt 4 évben, míg elaludtak) és kihozza a gyerekszobából, próbálja az ágyunkban, a nappaliban elaltatni, de attól csak felpörög a Csaj és hiába is mondom, hogy semmi értelme, mert Finca csak az ágyában tud elaludni, mindig megpróbálja. Így brutál későn alszik el a Csaj, hajszálvékonnyá alakítva az idegszálainkat, mert semmire, de semmire nem jut már idő a nap végén és bevallom; ettől én ingerlékeny és frusztrált leszek.

Plusz gyötrődök, mert borzasztóak az estéink és borzasztóan fáj, amikor üvöltve tol el magától a Csajom és gyötrődöm, hogy miért vesztem el a türelmem végül mindig (ami, ha jobban belegondolok azért nem csoda) és tudom, hogy én vagyok azért a nap nagy részében velük és a nap végére megunnak (de jó is volt, amikor múlt héten 2 egész órát távol voltam tőlük és amikor megláttak az utcán mindketten mosolyogva szaladtak a karjaimba) valamint tudom, hogy enyém a korlátozó, nevelő (valljuk be, nem túl hálás) szerep is a családban, amit Dádó már tud kezelni és nem érez emiatt negatívan felém. Végül pedig tudom, hogy el fog múlni ez az időszak és könnyebb lesz (lesznek majd más nehézségek)... De én csak annyit kérdeznék, hogy mikor már végre????