2010. október 22., péntek

Női szolidaritás

Délelőtt, míg két betűs kitérőn voltam, Dádó megkalapálta Finca fejét a kezében lévő kisautóval. Nagyon pipa lettem. Minden rosszalkodás közül ez a lehető legrosszabb. A testvérét NEM bánthatja. Azért meg pláne nem, mert Vele együtt a Kicsi is szerette volna pakolászni a könyveket... és a  fejét meg aztán végképp pláne nem bánthatja. Azért harapok. Most nem haraptam, (ahogy  valljuk be eddig se) hanem életében először becsuktam egy külön szobába a nagy fiút. Aki  ennek eredményeképpen hisztizett, üvöltött, földönfetrengett,  rúgkapált, dörömbölt, hogy nem akar most már mindig ott maradni. Ilyen irányú terveim nem voltak, de megérdemelte volna a hosszabb szobafogságot.
Bár az Őt ért "támadás" miatt volt a Testvére büntetést alatt, mindez idő alatt Finca sírva tapadt az imádott Bátyját rejtő ajtóra, nem bírta hallgatni, ahogy az sír. Pár perc után megesett a szívem rajtuk, a még mindig szipogó (de egy csepp könnyet se ejtő) Dádót az ölembe vettem és ÚJRA megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy miért nem szabad senkit se bántani, a testvérét pedig pláne nem. Remélem megértett... egy időre... mert illúzióim azért nincsenek, hiszen az én két kincsem testvérek, akik a gyerekkorukat feltehetően végig fogják veszekedni. Mi is így voltunk ezzel a Hugimmal, de szerencsére kinőttük. Remélem Finca és Dádó is túl lesznek rajta egyszer.

Azt szeretném, hogy mindig így szeressék egymást:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése